1958. A Pénzügyőr SE távol-keleti túrája

1958. július 03. Népsport (szerző: Bácskai László):

Egy esős délután a „távol-keleti seregnél”

Ha valaki hétközben betéved a Pasaréti úti NB II-s labdarúgó-csapat pályájára és megfigyeli a sürgő-forgó embereket, a jókedvű, de mégis magasfeszültségű hangulatot, azonnal valami felfedezésre tesz szert. No, nem valami új földrészt lehet fel­fedezni (bár ki tudja?), hanem az iz­gatottság okát. A Pénzügyőrök SE néven ismert labdarúgó-család indul rövidesen felfedező (na ugye. . .) kör­útra a szokásos Cegléd, Szolnok, Jász­berény városokban található ellenfelek helyett a néhány kilométerrel távolabb fekvő Mongóliába, Kínába és Észak-Koreába. A környék kis papírárudájá­nak egész térképkészletét kifosztották mindenre elszánt fiatalemberek, akik most kapásból rávágják bárkinek, hogy a Hoangho folyó hossza ponto­san 4238 kilométer és egész Ázsia összlakosságának száma 1 238 000 000. Ha esetleg nem stim­melnek az adatok, nem tehetnek róla, mert a térkép 1951-es kiadású, s azóta talán ott is történt egy és más. Mint mondom, mindenkinek jó a kedve, bár kilátástalanul és mindenre való tekintet nélkül hol kis cseppekben, hol óriási cseppekben zuhog kegyetlenül az eső. Kint a pályán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amolyan „brazil” rend­szerű edzés folyik — két nappal a vasárnapi döntő fontosságú bajnoki meccs előtt. Azt mondották, hogy öt órakor gyülekeznek az edzésre és mégis elkéstem, mert pontosan a jel­zett időben már mindannyian a pályán voltak az esőtől és a két lefutott kör­től csuromvizesen. Fő a fegyelem és az összetartás! Ez a jelszava Nagy Józsefnek, a „távol-keleti sereg” parancsnokának, aki egyszerűen kitessékelte a csapat­ból egymásután a legnagyobb „menő­ket” is, ha azok vétettek a fegyelem ellen. A bajnokság a vége felé köze­leg, de 35 bajnoki és 35 edzőmérkő­zéssel a lábukban sem könnyítenek az iramon. Hja’, helyt akarnak állni nem­csak Makó ellen, hanem például a kínai főiskolások ellen is. Murár József, a szélvészgyors csatár, a nagy tekintélyű csapatkapitány mindjárt ki is jelenti: „Nekem személyes tapasztalataim vannak a kínaiak tudásáról. 1954-ben Budapesten két­szer játszottam a kínai főiskolások ellen és csak egyszer győztünk, má­sodszor — éppen a Népstadionban — kikaptunk 3:l-re. De talán majd most… Külföldi út, portya — ezek a szavak bizony igen kedvesek minden sportoló (és nem­csak sportoló) előtt. A Pénzügyőrök nem nagyon dicsekedhetnek ilyesmi­vel. Nagyobb részük még sohasem volt túl hazánk határain, hát még a Távol-Keleten! A különleges élmény, az ember életében ritkán adódó lehe­tőség hullámának jóleső dagálya csapta meg a Pasaréti úti fiúkat, akik valóban úgy készülnek erre az útra, mint a vándorútra induló kisbojtár, akinek az anyja hamuban süti a po­gácsát és ezer áldása közben engedi útjára. Mi az ő hamuban sült pogá­csájuk? A fegyelmezettségük, sport­emberhez méltó magatartásuk, amellyel évek óta felhívták magukra a figyelmet. Csapatuk tagjait mindenütt sportszerű, szerény fiúknak ismerik, akik még a félidőben is egyes sorban mennek le a pályáról, s úgy beszélnek róluk (kivétel nélkül) munkahelyeiken is, mint kiváló „szakikról”, példás ma­gaviseletű dolgozókról. A Pénzügy­őrök csapata egyébként nem ismeret­len a sportkedvelők táborában. Már 1933-ban Budagyöngye néven, mint a pénzügyi dolgozók csapata szerepelt, inkább műkedvelő alapon. A felsza­badulás után alakult meg a Pénzügy­őrök SE és 1952-ben került be az NB II-be, ahol szinte minden esztendőben igen jól megállja a helyét. Ekkor került az együtteshez Nagy József edző, aki minden tekintetben kivívta a játéko­sok, a vezetők teljes elismerését. Bi­zony nagy szó ez a mai világban, amikor egyes klubcsapatok vezetősé­gei úgy váltogatják edzőiket, mint a kényes férfi a tiszta inget. Milyen a felkészítés, a haditerv? Az edző már úgy ismeri a legnehezebbnek ígérkező ellenfeleket, a kínaiakat, mint a tenyerét, hiszen so­káig beszélgetett Ember Józseffel és Szabó Pállal, a kínai labdarúgók aty­jával és minden bekerült a noteszbe. A játékosok több gazdasági, politikai előadást is meghallgattak a három ázsiai országról, népeik különleges szokásairól, nemzeti hagyományairól. Fejünk fölött egy pillanatra sem lankad a szorgalmas eső és Szabadkai­nak, a csapat kapusának mégis a ká­nikula a legfőbb gondja. Úgy tudja, hogy Kínában, annak egyes, a naptól különösen kedvelt részein, legfeljebb különleges világnapkor van plusz 40 fok Celsius, a többi napon inkább 45 fok. A kapusoktól megszokott sze­rénységgel csak annyi a kívánsága, hogy ne olvadjon e1 a labda, mert akkor ő biztosan kifogja. Egyik társa— igazán nem ugratásból, csak a tör­téneti hűség kedvéért — meg is jegyzi, hogy az UTTE ellen egymás­után háromszor sem tudta megfogni— 25 fokos időben… Sajnálni való, hogy így van, de tény, hogy magyar labdarúgó-csapat még sohasem játszott Mongóliában, sem Észak-Koreában, pedig le kell szögezni, hogy ma már ezekben az országokban is nagyon szeretik a fo­cit. S most egy NB II-s csapatot ért az a megtiszteltetés, hogy a magyar labdarúgás első követei lehetnek e két országban, hiszen a tervek szerint július 8-a az indulás napja és augusz­tus 11-e az érkezés napja közötti idő­ben Mongóliában két, Kínában négy és Észak-Koreában ugyancsak két mérkőzést vívnak. Még néhány nap és elindul távol-keleti portyájára egy szerény, csendes, nagyszerűen összekovácsolt kis együttes, hogy összemérje erejét messze fekvő baráti országok fiatal labdarúgóival, hogy versengjen velük a góllövésben, a szép játék bemutatásában, a minél sport­szerűbb magatartásban. Íme, széle­sednek horizontjaink, ma már kis csa­patok előőrsei, hivatott követei le­hetnek a magyar labdarúgásnak!”

Népsport 1958. augusztus 12. rövid hír a címoldalon: „Meghosszabbították a Pénzügyőrök SE koreai portyáját. A Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság Labdarúgó Szövetsége azzal a ké­réssel fordult a Magyar Testnevelési Sport Tanácshoz és a Magyar Labda­rúgók Szövetségéhez, hogy tekintettel Korea felszabadulásának 13. évforduló­jára, az ott portyázó Pénzügyőrök SE labdarúgó-csapatának játékengedélyét augusztus 15-ig hosszabbítsák meg. Az MTST és az MLSZ beleegyezett a kérés­be, s így a Pénzügyőrök SE csapata augusztus 15-én, a felszabadulás ünne­pén is játszik barátságos mérkőzést.

Népsport 1958. augusztus 13.: Virágok, zászlók, labdarúgó-mérkőzés az ünneplő Phenjanban (Szerző: B.L.)

— Este kilenc óra van (Budapes­ten déli egy óra), az utcán örömtől ragyogó arcok, szinte mindenki a fő­útvonalakon sétál, a várost gyönyö­rűen kivilágították. A külföldi ven­dégek a világ minden tájáról már mind megérkeztek. Virágok, zászlók, azután ismét virágok a házakon, tere­ken, ablakokban. A Kim Ir Szen egyetem előtti téren a szocialista tá­bor országainak lobogói, köztük a Magyar Népköztársaság piros-fehér-zöld lobogója… Phenjan így köszönti a nagy ünnep előestéjén a felszabadu­lás évfordulóját. A telefon — amely Phenjant és Budapestet összeköti — hűségesen közvetíti Szalai Jánosnak, a Pénz­ügyőrök SE elnökének hangját, akit ugyancsak elragadott a koreaiak ün­nepi heve és csak úgy ömlik belőle a szó arra a kérdésünkre: hogyan készül Phenjan és Korea népe a Koreai Népi Demokratikus Köztársa­ság felszabadulásának 13. évforduló­jára. Csütörtökön, a felszabadulás évfordulóján a legnagyobb sportese­mény a Pénzügyőrök csapatának mér­kőzése lesz a phenjani Honvéd csapatával. Nagy népszerűséget szerzett csapatunk győzelemmel szeretné be fejezni felejthetetlen távol-keleti por­tyáját és erősen készül a mérkőzésre. Csapatunk Phenjanban 1:1-es ered­ményt ért el a bajnok Lokomotív ellen, utána Hamhin város válogatottját 6:l-re győztük le és csak egy vereséget szenvedtünk el az egyik kikötőváros megerősített válogatottja ellen 3:2 arányban. Nagy Józsefet, a csapat edzőjét kértük a telefonhoz, aki nem győzi „ka­pásból” felsorolni szakmai tapasztala­tait. „Eddig, sajnos, nem sokat tud­tunk koreai barátaink sportéletéről. A miénk az első magyar labdarúgó-csa­pat, amely eljutott Koreába. Mint ahogy általában az egész világon fej­lődött a labdarúgás, ugyanúgy Koreá­ban is, de itt talán egy fokkal gyor­sabban. Sokkal magasabb a színvonal, mint azt itthon elképzeltük. A koreaiak igen gyorsak, lendületesek, küzdőké­pesek, s olyan erényekkel rendelkez­nek, amelyek terén mi jelenleg kissé el vagyunk maradva. Kifejezetten tá­madó stílusban játszanak, amelyhez nagyfokú gyorsaság párosul. Termé­szetesen érződik rajtuk a kellő nem­zetközi tapasztalat, a nagy labdarúgó hagyományok, a nagy játékos egyéni­ségek hiánya, de ki merné azt mon­dani, hogy ezeket — idővel — nem lehet megszerezni? Meggyőződésem, hogy a tehetséges és hallatlanul szor­galmas koreai labdarúgók nem sok idő múlva felfejlődnek az európai lab­darúgók színvonalára.” Magától értetődő, hogy egy ilyen nem mindennapi Phenjan—Budapest telefonbeszélgetés során felteszünk olyan kérdést: hogyan érzik magukat, milyen fogadtatásban részesültek. A csapat vezetője Szalai János már kész is a válasszal: „Állítom, hogy labda­rúgócsapatot még soha ekkora meg­tiszteltetés nem vett körül, mint a mien­ket. Fogadtatásunkra megjelent a Ko­reai Népi Demokratikus Köztársaság elnöke és valamennyi játékossal, csa­patkísérővel kezet fogott. A csapat tag­jai nagyszerűen érzik magukat, bár már kissé érződik rajtuk a másfél hónapnyi mongóliai, kínai, koreai portya sokszor fárasztó hatása, de ez mindenkor elmú­lik, amint érezzük vendéglátóink végtelen szeretetét, amit egész utunk alatt tapasztalhat­tunk. Üdvözöljük hozzátartozóinkat, üzenjük: mindannyian igen jól va­gyunk és ezúton is szeretnénk meg­köszönni mindenkinek, akit illet, ezt a csodálatos utat.” Eddig csak ők mondottak minden­féle jót, mi viszont a végére tarto­gattunk egyet. Közöltük, hogy a csa­pat kitűnő középhátvédjének, Jerabek Jenőnek idehaza kisfia született, mire a boldog apa beleszólt a telefonba: „Ennél nagyobb örömmel nem ünne­pelhetném koreai barátaink ünnepét, talán csak az tenné még szebbé szá­munkra az ünnepet ha csapatunk győzelmet aratna.”